Hogy legyen valami kultúra is az oldalon és ne csak a lábatokat kuszáljátok ide-oda, hanem megpróbáljátok denszelés közben átszellemülve, az adott táncra jellemző vonások spirituális mélységeiben elmerülve teljesen átadni magatokat a folyamatnak, némi szöveges ismertetővel szolgálunk ebben a részben : ).
Itt informálódhatsz bővebben a standard és a latin tácokról.
Olvass csak szorgosan mert ki leszel kérdezve az órákon és ha nem tudod a választ, a tantónéni lábkörmöst osztogat... :)

 ANGOL KERINGŐ

Az Angolkeringő a húszas években a Bostonból fejlődött ki, a Bécsi keringő egyik utódjából, amely a régi "kerek" fordulások mellett már az "egyenes irányú mozgás" új elemeit is tartalmazta. Származási helye után nevezték el "angol keringő"-nek. Ezt a nevet azonban csak 1929-től használták a versenyeken, jóllehet már az 1922-es világbajnokságon táncolták.
 Az Angolkeringő kezdetben inkább előre törekvő tánc volt, "dance of passing feet", a Boston és a Slowfox stílusában. Később a megnövekedett fordulásfokból következően az ütem végén a lábakat zárták. Mivel a teljes fordulások problematikusnak bizonyultak, a tánc átlós szerkezetet kapott, amelyben a jobbra és balra fordulásnál csak háromnegyed fordulatot táncoltak. Ezt az új, angol tánctanárok által koreografált formát ismerte el 1927-ben az Imperial Society.
 Az Angolkeringő ritmikusan lendülő mozdulatai által, melyet lágy, gyakran szentimentális zenére táncolnak, a legharmonikusabb standard tánccá vált. Gyakran rendezvények megnyitásaként táncolják. Angolkeringő táncos jellege lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó forduló mozgásokban nyilvánul meg, amelyek törésmentesen és mégis egyértelmű impulzusokat adva uralják a táncparkettet. A keringőző pár, mint egy inga lendül az egyik magassági ponttól a másikig, miközben lépéssorozatuk egybeesik egy teljes zenei ütemmel.

TANGÓ

A Tangó származása elválaszthatatlan az argentin néplélektől és a fővárostól, Buenos Airestől. Az eredete igencsak vitatott.  A Tango elnevezés a "tambor" (dob) szóra vezethető vissza, amely olyan ünnepet idéz, amelyet a fekete dél-amerikaiak dobszólósa kísért. Uruguayban, Brazíliában és Kubában is megjelent a szó a XIX. század elején, szóló és páros tánc jelentésben is.  A táncos és a zenei befolyás a kubai Habonérából és az argentin Milongából származik. A modernizált Tangó (Tango Argentino) mindenekelőtt Buenos Aires kikötőnegyedében a La Plata nyugati partján terjedt el. A cél a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat táncos ábrázolása volt, a táncot a bordélyház látogatói táncolták. Hegedű, fuvola és gitár vagy zongora kísérte, 1870 után a Németországból importált bandoneon is, ami egy kromatikus tangóharmonika. A spanyol-argentin mélabúval átitatva a tangó ellentéteiben is megmutatkozik: férfias és nőies, kemény és lágy, agresszív és szentimentális. Az alsó rétegek növekvő integrációjával a Tangó a XX. Század kezdetétől Argentínában társastánccá vált.
  1907-ben került át a Tangó Európába, és mindenekelőtt Párizst bűvölte el. A spanyol-argentin lokálokban tűnt fel először, miután elismert társastánccá vált. Az első Tangó-versenyt Nizzában tartották. 1912-ben Tangó-láz tört ki egész Európában: Tangó-parti, Tangó-tea, Tangó-verseny., Tangó-divat. Az első európai Tangó-táncversenyt Berlinben rendezték meg. Mindemellett egyesek a Tangót mint ízléstelen táncot támadták. 1920/21-ben a dél-amerikai Tangót az angolok megreformálták. Eleinte még tiltakoztak az egyszerű verzió, a Párizsban és Berlinben táncolt Tangó-Milonga ellen. 1922-ben azonban egy külön Tangó-konferenciát rendeztek Londonban, ekkor hangolták hozzá a Tangót az angol mozgásstílushoz. A Nagy Konferencián, 1929-ben, a Tangót végérvényesen a mai formájában szabványosították, amelyet 1930-tól a németek is átvettek. A szentimentális "Tango argentino"-t, az attól eltérő jellegű angol Tangó váltotta fel, amelyet a rándítás-szerű mozdulatok, elsősorban a fejé, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a hirtelen késleltetések és az egyértelmű figuralezárások jellemeztek.
  Táncos jellege a gyors, hirtelen fékezett, erőteljes haladó mozgásokban nyilvánul meg, amelyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között. A Tangó a standard táncok között erotikus táncnak számít. Egy visszafogottan táncolt, dél-amerikai jellegű szerelmi játékot szimbolizál, rendkívül kontaktusgazdag tánctartásban. A más táncokban megszokott emelkedések és ereszkedések nélkül a Tangó mozgásfolyamata egy mélyebb, stabilabb szinten történik, mivel a párok állandóan , egyformán erősen behajlított térdekkel táncolnak. Sokak számára a Tangó nemcsak táncos, hanem pantomimikus szórakozás is. A táncosok misztikusan, és egy kicsit vadul osonnak át a termen, miközben rándításszerű, hirtelen, dinamikus testakciókkal, feszes és gyors fejmozgásokkal lepnek meg bennünket. Érezzük a Tangó latin-amerikai eredetét. Ez nem lendülettánc, hanem állandó váltakozása az akcióknak és a szüneteknek.

BÉCSI KERINGŐ

A társastáncok közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. A neve a német "waltzen" (forogni, keringeni) szóból származik, és a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik (Dreher= forgató, Schleifer= csúsztató). A keringő elődjeit kutatva egészen a XII.-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesängerek idejéig. A német "Springtanz" (ugrótánc)-ban lehet a keringő eredetét felismerni, amely páratlan ütemű lépkedett előtáncot követte.
  A legtöbb tánctörténész a keringő a régi Dreher-re vagy a Ländler-re vezeti vissza, a XVI. századtól kezdődően. Ezt a táncot Németország déli részén és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta. Körtánc volt, 3/4-es vagy 3/8-os ütemben, amelyben a párok egymást átkarolták és egymás körül forogtak, miközben egy képzelt középpont körül keringtek. Ezt a lassú táncot évszázadunk elejéig városban és falun egyaránt táncolták.
  A második verzió a keringő keletkezését az ún. "Langaus"-ban látja, abban a táncban, amelyben a táncosoknak egy nagyon hosszú termet kellett a legkevesebb forgással végigtáncolniuk. A hatóság tilalmi rendeleteket hozott a tánc ellen egészen a XVIII. századig. A büntetés indoka: tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése, levegőbe dobása és átpördítése. 1750 körül fordult elő a "walzen" szó mint táncforma egy rögtönzött bécsi vígjátékban. 1770-ben Johann Wolfgang von Goethe számolt be a "német tánc"-ról szerzett tapasztalatairól, és 1782-ben Carl von Zangen megjelentette "Etwas über das Walzen" (Néhány szó a keringőről) című könyvét. 1787-ben feltűnést keltett négy személy, akik Bécsben az "Una cosa rara" című olasz operában az első keringőt táncolták, mindenesetre kétségbe vonják, hogy ott "koreografált" keringőt táncoltak volna. Bár a porosz udvarban 1794-ben tanulták a keringőt, már a későbbi porosz királynő, Lujza, aki nem volt tőle elragadtatva, betiltotta (Berlinben a tilalom 1918-ig volt érvényben). A müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. A keringő diadalmenete a bécsi kongresszus (1815) után kezdődött. Nem kis része volt ebben Lannernek és a Strauß dinasztia mámorító keringőmelódiáinak. A bécsi keringő, amely 6 lépésből állt, két ¾-es ütemre elosztva és egy teljes fordulással összekötve, mindenesetre felülkerekedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével.
  Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is kb. egy évtizedig a valcer háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformákkal szemben. Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos. Néptáncként a keringőt a harmincas évek elején fedezték fel újra, mindenekelőtt a 3. Birodalomban, Németországban és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A nürnbergi tánctanárnak, Paul Krebs-nek köszönhető,  hogy 1951-ben az osztrák keringőtradíció és az angol stílus összekapcsolását megteremtette, és a Bécsi keringőt mint egyenjogú standardtáncot ismerték el. Ezt az általa rögzített technikát az ADTV szakbizottsága az évek folyamán többször, jelentéktelen mértékben módosította.

SLOWFOX

  A Foxtrott eredete a régi Onestep-ben és Rag-ben keresendő. A Onestep 1910 körül került át Észak- Amerikából Európába, leegyszerűsített "egylépés-mozgásával", mindig változatlan ritmusával, egy sasszé nélküli mars és haladó jellegű tánc volt. Ezt a táncot gyors 2/4-es ütemben előre, hátra vagy néha oldalirányban, fordulások nélkül, féltalpon táncolták. Mint társastánc, a Twostep-et (polkaszerű, ugrás nélkül) váltotta fel. A Onestep (német nyelvterületen "Schieber"-nek is nevezték) mindenekelőtt Angliában érvényesült, és ott többnyire kiszorította a keringőt. Népszerűségében fel tudta venni a versenyt a Tangóval, amely inkább a franciák szakterülete maradt.
  Amikor 1912-ben a Ragtime, a tánczene első modern formája, Angliában tért hódított, fejlődött ki a Onestepből a Rag. E tánc sajátos Rag-jellegzetessége egy, a szinkópa ritmusára (hangsúly a 2. és 4. ütéseken), behajlított térddel táncolt lépés volt. Később a Ragtime és a Onestep zenéjét lassabban játszották, így a lépéseket is lassabban táncolták. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. sasszé bevezetésére. Az ebből kifejlődő Foxtrott a lassú és gyors, előre és hátra lépések sasszéval variált tetszés szerinti váltakozásából állt. Ezt a húszas években az angol tánctanárok az angol stílus alapjaként fejlesztették tovább. A sarokkal indított lépés és az új testtechnika sokkal nagyobb lendületet tett lehetővé. 1922 körül találták meg a Foxtrott még ma is érvényes formáját. 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az un. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.
  A Slowfox a lineáris lépésmintákat követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul. A Quickstep-et kezdetben "Quicktime Foxtrott és Charleston"-nak nevezték, amely átvette a sasszét. A Quickstepet a legvidámabb és legsziporkázóbb társastáncnak tekinthetjük. A 2. világháború után alapos stílusváltozáson ment át, azáltal, hogy ekkor kicsi, ritmikus szökellő lépésekkel egészült ki. A - főleg a húszas években kedvelt - Mars-Fox(trott), amelyet gyors Foxtrott-zenére táncoltak, egyszerűsége miatt (minden tánclépésnek egy zenei ütés felel meg) ma is élő. Ott találjuk a világtáncprogramban. A Slowfox táncos karaktere tágterű, folyamatosan haladó, hullámszerű járó-mozgásokban  nyilvánul meg. A táncot a hanyag eleganciával előadott, hosszan elnyújtott lendületek jellemzik, melyeket gyors fordulatok és meglepő pózok tesznek varázslatossá, amik egységesen illeszkednek be a továbbhaladásba.
  A többszörös világbajnok és tréner, Karl Breuer, találóan írja le a Slowfoxot: „A Slowfox annyiban a legkönnyebb standard tánc, amennyiben ez a tánc alapul leginkább a természetes járómozgásokon. A lábat a Slowfoxban egyszerűen odahelyezhetjük, ahová a súly kívánkozik. Egyúttal azonban a legnehezebb standard tánc is, amennyiben a sikere döntően azon múlik, hogy ne hasson unalmasnak. Ez csak akkor sikerül, ha nagyon extenzíven táncolják, és zeneileg nagyon intenzíven interpretálják. Nem szabad, hogy a hullámmozgás hegy-, majd lejtmenetté váljon, a táncban a jellegzetes angol „understatement” (kevesebbet mondás kell hogy érvényesüljön". 

 QUICKSTEP

  A Foxtrott eredete a régi Onestep-ben és Rag-ben keresendő. A Onestep 1910 körül került át Észak- Amerikából Európába, leegyszerűsített "egylépés-mozgásával", mindig változatlan ritmusával, egy sasszé nélküli mars és haladó jellegű tánc volt. Ezt a táncot gyors 2/4-es ütemben előre, hátra vagy néha oldalirányban, fordulások nélkül, féltalpon táncolták. Mint társastánc, a Twostep-et (polkaszerű, ugrás nélkül) váltotta fel. A Onestep (német nyelvterületen "Schieber"-nek is nevezték) mindenekelőtt Angliában érvényesült, és ott többnyire kiszorította a keringőt. Népszerűségében fel tudta venni a versenyt a Tangóval, amely inkább a franciák szakterülete maradt.
  Amikor 1912-ben a Ragtime, a tánczene első modern formája, Angliában tért hódított, fejlődött ki a Onestepből a Rag. E tánc sajátos Rag-jellegzetessége egy, a szinkópa ritmusára (hangsúly a 2. és 4. ütéseken), behajlított térddel táncolt lépés volt. Később a Ragtime és a Onestep zenéjét lassabban játszották, így a lépéseket is lassabban táncolták. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. sasszé bevezetésére. Az ebből kifejlődő Foxtrott a lassú és gyors, előre és hátra lépések sasszéval variált tetszés szerinti váltakozásából állt. Ezt a húszas években az angol tánctanárok az angol stílus alapjaként fejlesztették tovább. A sarokkal indított lépés és az új testtechnika sokkal nagyobb lendületet tett lehetővé. 1922 körül találták meg a Foxtrott még ma is érvényes formáját. 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az un. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.
  A Slowfox a lineáris lépésmintákat követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul. A Quickstep-et kezdetben "Quicktime Foxtrott és Charleston"-nak nevezték, amely átvette a sasszét. A Quickstepet a legvidámabb és legsziporkázóbb társastáncnak tekinthetjük. A 2. világháború után alapos stílusváltozáson ment át, azáltal, hogy ekkor kicsi, ritmikus szökellő lépésekkel egészült ki. A - főleg a húszas években kedvelt - Mars-Fox(trott), amelyet gyors Foxtrott-zenére táncoltak, egyszerűsége miatt (minden tánclépésnek egy zenei ütés felel meg) ma is élő. Ott találjuk a világtáncprogramban.

SAMBA

  A Samba eredetileg több táncformának a gyűjtőneve, amelyeket az elmúlt évszázadokban az afrikai néger rabszolgák vittek magukkal Kongóból, Szudánból, Angolából új hazájukba, Brazíliába. Ennek a táncfajtának a neve a "semba" afrikai szóból származik, ami tipikus csípőmozgásokat jelöl. A kultikus ünnepeken, főleg a bantu népeknél, az extázis, a mámorító tánc állt a középpontban. Ez az afrikai tánckultúra később a brazil partvidéken is elterjedt, így Rióban, Sao Paulóban, Pernambucóban, Bahiában és Maranhaóban. Kedvelt volt a körtánc, amelynek a középpontjában egy szólótáncos vagy egy pár is táncolt. A brazilok ezeket a táncokat Batuque, Lundu vagy Samba néven is jelölték, amelyek mozgást és ünnepséget jelentettek. A "Samba de moro" nevű körtánc az, amelyet a modern Samba elődjének tekinthetünk.
  A Samba-zene az ősi Afrika kultikus zenéjéből származtatható, egy ún. Perkussziós zene, jellemzői a polimetria és a poliritmika. A hangszerek szintén afrikai eredetűek: dobok, (atabaques), harangok (agogos, cencerros), reco-recos (guiro, guayol). Ez az élénk, gyors zene ösztönözte, pezsdítette a táncos mozgást. Ma a Samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új, izgatóan elbűvölő Samba-melódiák születnek. Afrikai-portugál keverékként került 1910-ben Brazíliából Európába a maxixe, ami egy szoros párostánc volt, nem aratott azonban nagy sikert. Samba néven merült fel újra ez a brazil tánc a versenyprogramokon 1924-ben és 1925-ben nagyobb áttörés nélkül. Csak a második világháború után tartozott a Samba a tánczenekarok állandó műsorához. 1948-49-ben a nagyon leegyszerűsített formájában (kétlépéses Samba: lépés előre - tap előre, lépés hátra - tap hátra) lett nagyon népszerű. A tánciskolák sikerrel vették fel programjukba a Sambát. A Samba kivívta megérdemelt helyét a táncparketten.  Az, hogy a Sambát felvették a latin-amerikai táncok versenyprogramjába 1959-től meghozta a Samba átalakulását a "népies"-től a sportos Sambáig. 1959-től meghozta a Samba átalakulását a "népies"-től a sportos Sambáig.

CHA - CHA - CHA

  A Cha-Cha-Cha az afrokubán zene fejlődésének legújabb jelenségei közé tartozik. A Cha-Cha-Cha éppúgy, mint a Mambo, először zenei forma volt. A Cha-Cha-Cha mesterségesen alkotott tánc, a Rumbának és a Mambónak egy változata. Megalkotója a kubai zenész Enrique Jorrin Havannából, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott Mamboból, amelynek nem volt igazán sikere, megalkotta a lassúbb Mambó-Cha-Cha-Chát. New-York Cityben, a Brodway-n a Palládiumot jelölik a Cha-Cha-Cha szülőhelyeként.
  A Cha-Cha-Cha szó a zene ritmikus részének tekinthető, mint triola, amelyet a zenészek érthetően, világosan "kifejeznek" és a táncosok három kis lépéssel interpretálnak. A Kubából származó elragadó zene és tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a legkedveltebb divattánc lett. Azonban Európa is lelkesedett minden latin-amerikai zene- és táncújdonságért. Németországban a Cha-Cha-Chát először 1957-ben Gerd és Traute Hädrich mint divattáncot mutatta be a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán. A tiszta, világos ritmussal és a variációgazdag, vidám figurákkal a Cha-Cha-Cha nagyon gyors áttörést hozott. Mint a negyedik latin-amerikai táncot 1961-ben vették fel a versenytáncok közé.
  Ma a Cha-Cha-Cha az egész világon, minden korosztály számára a legkedveltebb táncok közé tartozik. Táncos karakterét, hasonlóan a Rumbához, az erotikus játék, vidám, kacér flört jellemzi. A párok szabadnak érzik magukat, a jókedv és az egymástól való elragadtatás jellemzi őket, egyszerűen brillíroznak. Magabiztosak, játszanak egy kicsit a partnerrel, de a közönséggel is. Sosem komoly, mindig csintalan, szemtelen, pajkos, gyöngyöző, mint a pezsgő.

RUMBA

  A Rumba, eredetileg több kubai párostánc gyűjtőneve. Az nem ismert, hogy a "rumba" szót mióta használják. A 19. század leírásaiban szenvedélyes, csábító táncként említik, a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A "rumba" sző annyit jelent, hogy "ünnep" és "tánc".
  Zeneileg a gazdag afrokubai ritmusokból két tánc fejlődött ki, a 19. században a Habanéra, és a 20. században a Modern Rumba, amelyek egymással szoros rokonságban vannak. A zenét vagy lassan játszották, mint később az Európában népszerű Rumba-Bolerót, vagy gyorsabb tempóban, mint a Rumba-Guaracha-t és a "Kubai-Rumbát". New Yorkon keresztül került át a Rumba mint tánc 1930-ban Európába. A "The Penaut Vendor" volt az első rumbasláger, amely a világot meghódította. Az első Rumba-koreográfiát az angolok dolgozták ki, amelyet a franciák és a németek átvettek. (Alaplépés Carré-ban.)
  Az 1931 és 1933 közötti időszakban a Rumba nem érvényesülhetett igazán, mivel a legtöbben nem tudták, hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak, és hozzá csípőmozgást. Csak 1945 után fedezték fel a Rumbát újból a franciák. Az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két "rumbaháború"-ban (1956-1958 és 1961-1963)  a Rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. A "Cuban Style", amit az Angliában élő francia Pierre a Mambóból fejlesztett ki, vetélkedett a "Square Rumba"-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban Lucien David alkotott meg.
  A "rumbaháború" azzal fejeződött be, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különböző alaplépésre lehet felépíteni. Mégis a "Cuban Style" terjedt el, mivel csaknem minden versenypár ezt a szisztémát táncolta, és 1964-ben sikerült is a versenyek alapanyagaként elismertetni. Ma a tánciskolák is erre építenek. A Rumba táncos karakterét az erotikus játék, az izzó szerelmi versengés jellemzi. A nemek párbeszédében a nő ingadozik az odaadás és az elutasítás között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Sok figurában a nőies csábító művészet is megmutatkozik. Ehhez fontos kifejező eszközök a csípő- és medencemozgások.

PASO DOBLE

  A Paso Doble eredetében egy spanyol tánc, amelyet spanyol mars zenére táncolnak. Ez a tánc Spanyolországban önmagában nem látható a táncparketten, vagy ha igen, akkor egy önállósult változatban a színpadon. Bikaviadal-pantomimként már a húszas években ismert volt.
  A mai formájában Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek táncolták, mielőtt show- és később versenytáncként a tánctanárok felfedezték. A Paso Doble bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a torreádor szerepét veszi át, a nő pedig a piros kendőt, a torreádor capaját testesíti meg, nem a bikát, mint azt sokszor feltételezték. A férfi és a nő tehát együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő. Alapul szolgál újra és újra a "Paso Doble", (kettős lépés), a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezésével és a ritmikus haladó lépésekkel. A latin-amerikai versenyprogramban 1959 óta szerepel.
  A Paso Doble táncos karakterét a bikaviadal motívum határozza meg. A férfitől, mint a torreádortól elvárják, a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől mint capatól az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot, mindezt a férfinak átengedett vezető szerep következményeként. A Paso Doble-ban általában nincsenek izolált mozgások. E tánchoz nagy fegyelem, ünnepélyes méltóság, tűz és elfojtott önuralom szükséges. A lépéseket az egész izomzat megfeszítésével kell kivitelezni. Csak ezáltal lehetséges az e táncra jellemző rövid, gyors mozgásokat és a kontrollált pózokat eltáncolni.

JIVE

  A Jive ma nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, amelynek sokféle, egymással rokonságban álló afro-amerikai elődje volt. Ezekhez tartoztak a harmincas évek elején a Lindy Hop, a Blues és a Swing, a negyvenes években a Boogie vagy a Boogie-Woogie, a Jitterburg és a Bebop, és az ötvenes években a Rock'n'Roll. Ezekre a táncformákra jellemző volt, s még ma is az, a táncra ösztönző zene, amely ritmikus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von fiatalt és időset egyaránt.
  Ezeket az USA-ban honos táncokat mindenekelőtt az amerikai katonák hozták át Európába, ahol ezek a táncok szabad mozgásstílusukkal, amelyet akrobatikus dobásokkal is összekötöttek, a fiatalság körében gyorsan kedveltté váltak. A Boogie lett a háború után az uralkodó zene. Mint "idegen", "közönséges" tánc azonban nem csak barátokra lelt. A bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc ezen módját "szalonképessé" tegyék. Angol tánctanárok alakították ki, valamivel lassabb zenét használva az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé.
  Táncos karaktere fiatalos, eleven, tréfás, temperamentumos,  sziporkázó, ritmusos; alkalmas a tombolásra. A párok könnyűnek hatnak mint a pingponglabda.